Május

Mondta a kisfiú, és hátradőlt a székén.

– Május? Hogyhogy május? Szó sem lehet róla – mondta a kicsi, kopasz öregember, és feljebb tolta az orrán a szemüvegét.

– Legfeljebb június vége. Azt még talán el tudom intézni, de előbb semmiképp. Nem és nem! Meg kell hogy értsd. Elvégre…

– Május – ismételte rezzenéstelen nyugalommal a kisfiú, és a nyomaték kedvéért megdörgölte az öklével az orrát.

– De hiszen még … de hiszen még sírni se tudsz! – ellenkezett ingerült hangon az öregember. Lehetett rajta látni, hogy szegénynek hosszú, nehéz és küzdelmes napja volt.

– Már hogyne tudnék! – vágta rá a kisfiú kedves, huncut mosollyal a szája szögletében. – Tudok én még mást is!

– Vagy úgy. – Az öregember egy pillanatig elgondolkodott, aztán láthatólag megadta magát. Odafordult a monitorhoz, maga elé húzta a billentyűzetet, és bepötyögte a megfelelő kódot. – Hát ha így állunk, akkor nem bánom. Csak aztán baj ne legyen.

Lejjebb lépett a kurzorral, aztán sóhajtott egyet, mint aki túl van a nehezén, pedig mindketten tudták, hogy még csak most jön a java.

– Település? – kérdezte az öregember, anélkül hogy fölemelte volna a tekintetét.

– Kispest – felelte a kisfiú, aztán villámgyorsan hozzátette: – Klapka utca tizenhét, hátsó lépcső, második emelet öt. Kapucsengő harminchárom, de mindegy úgyis, tetszik tudni: szabad a bejárás. Tudniillik – folytatta bizalmasan, miközben suttogóra fogta a hangját – ki van pöckölve a zár.

– Aha. Szóval … ki van pöckölve. Hát, kisfiam, nekem itt most kötelességem téged tájékoztatni arról, hogy akár hiszed, akár nem: tiéd a világ. Hegyek-völgyek, dimbek-dombok, bungaló az Andok alján, kiskastély a Loire mentén – kezdte sorolni lázas, rajongó révülettel –, kedves, maláj halászfalvak, a karibi térség, a svájci Alpok, villasor a Riviérán, lakópark a Hármashatár-hegyen … kisvárosok, kertvárosok, világvárosok, köztük Róma, Párizs, Rio de Janeiro …

– Hát én inkább …

– Rendben. Elvégre te döntesz.

Az öregember elhallgatott, mint akit nyakon öntöttek, aztán kikereste a megfelelő rubrikát, és nehéz szívvel beírta az ominózus számot.

– Lássuk csak. Anya lánykori neve?

– Baranyi Bori – vágta rá gondolkodás nélkül a kisfiú. Az öregember egyszeriben elsápadt, az orrcimpái remegni kezdtek, és attól kellett tartani, hogy azon nyomban szörnyethal, és lezuhan a székről.

– Azt már nem! Fiacskám! Te azt se tudod, mit beszélsz!  – sziszegte magából kikelve, aztán, mint egy felbőszült generális, akinek pillanatnyi helytállásán világok sorsa múlik, odacsapta az egeret az alátéthez, előredőlt, és villámló szemekkel meredt a kisfiúra. – Fiacskám! Tudod te egyáltalán, ki az a Baranyi Bori?

– Tudom – felelte bátor hangon a kisfiú, de az öregember mintha meg se hallotta volna.

– Neked arról, édes fiam, fogalmad sincs, hogy ki az a Baranyi Bori! Ez a Baranyi Bori ugyanis egy valóságos őrült. Meg kell neked mondanom, hogy pszichológushoz jár. Tudtad?

– Tudtam.

– De ez még nem minden! Zugevő! Tudtad?

– Tudtam.

– Hohó! De az már bizonyára elkerülte a figyelmedet, hogy időnként rájön a hoppáré, naphosszat sír, kötekedik, kitépi a vízforraló zsinórját a falból, szántszándékkal tócsát csinál, jajveszékel, parádézik, elégeti a bélszínrolót, és elfelejti kihegyezni a ceruzáidat.

– Nem baj. Majd én kihegyezem.

– És a kedves apuka? – folytatta tajtékos dühvel – Azám! Hát a híres Dobák Pali talán bizony állja a sarat? Állja a nagy fenét állja! Fix, hogy most is ott bütyköl a Tatár úti kisgarázsban, se nem alszik, se nem fürdik, se nem vacsorázik, mintha bizony az élete múlna azon a koszlott, pakisztáni Volvo-motoron! Ráadásul tíz év se kell, úgy otthagy majd benneteket, mint a pinty.

– Rendben van. Nekem annyi elég.

– Rendben van?! – Az öregembernek egyszeriben elakadt a lélegzete.– Hát ha neked ez a Dobák Pali rendben van, akkor nincs mit beszélgetnünk… Arról egyébként van tudomásod, hogy szúr a bajusza? – jegyezte meg halkan.

– Hogy tetszik érteni?

– Hogy hogy értem? Hát úgy értem, fiacskám, megmondom én neked feketén-fehéren, hogy hogy értem. Hát csak úgy, hogy minden egyes atyai csók valóságos kínszenvedés. Úgybizony. És akkor most megkérdezlek újra. Ez az utolsó szavad?

– Ez – felelte vakmerő nyugalommal a kisfiú, aztán tapintatosan lesütötte a szemét.

Az öregember vállat vont, zordan és fegyelmezetten, mint aki megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Új lapot tett a nyomtatóba, aztán megnyomta a megfelelő gombot. Mindketten hallgattak, miközben a gép diszkrét duruzsolással tette a dolgát.

– Itt írd alá – mondta az öregember, és görbe, pilinszka ujjával mutatta, hogy hol.

– A jelem elég?

– A jeled? Hát persze. Mi is a jeled?

– Gomba – mondta a kisfiú, és kezébe vette a tollat. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon.

– Várj csak! – intett az öregember, és fölemelte a kagylót.

– Halló! – mondta, aztán percekig csak ült és várt és hallgatott. Mielőtt letette, mindössze annyit mondott: értem. Aztán hosszú és kissé bonyolult procedúrával levette magáról a szemüvegét, körülményes mozdulatokkal behajtogatta a szárait, és apró, okos szemeivel mélyen a kisfiú szemébe nézett. A pillanatnyi csendben hallani lehetett, ahogy odakint a folyosón keserves erőlködéssel odébb toltak egy padot.

– Rossz hírem van – mondta. – Az a helyzet, hogy … Tudod, édesanyád sajnos … Ilyenkor nincs mit tenni. Előfordul. Talán majd legközelebb.

– Igen – mondta rezzenéstelen arccal a kisfiú, de egy ideig még sehogyan sem akaródzott megmoccannia. Aztán hirtelen észbe kapott, és zavarodott mozdulatokkal kászálódni kezdett székről. Már az ajtónál járt, amikor eszébe jutott valami.

– Tessék mondani … általában körülbelül … úgy értve, hogy … szóval, hogy mennyi idő?

– Hát tudod ezt így előre sose lehet tudni. Az is lehet, hogy holnapután, de az is lehet, hogy … teszemazt … százötven év. Sajnálom, fiam.

– Értem. Hát akkor, köszönök mindent – mondta a kisfiú, és lehetett látni, ahogy próbál szegény a kicsi, lebiggyedt szájával mosolyogni.

– Nincs mit, fiacskám… Hop-hop, megteszed, hogy szólsz az utánad következőnek?

– Hogy? … Ja, persze – felelte a kisfiú, és behajtotta maga mögött az ajtót.

in: Eurüdiké (Magvető, 2007)